A közelmúlt régészeti ásatásai is egyértelműen bizonyítják, hogy az Árpád kortól Szentgotthárd és környékén húzódott az ország nyugati határrésze, ahogyan a történészek nevezik, a „gyepűvonal„. Ennek fontos részét képezte az Őrség, ahol V. István szabadalomlevele alapján tudhatjuk, itt egy fontos katonai szervezet volt (ispán, őrállók stb.). A korábbi kutatások a szentgotthárdi apátságot tekintették elsődlegesnek, míg a települést az apátság alapításával hozták összefüggésbe. Feltételezhetően már a ciszteriek letelepedése előtt volt egy temploma a településnek a Rába és a Lapincs találkozásánál, így a XI. sz.-i szokásnak megfelelően a falu is a templom védszentjéről kapta a nevét.
III. Béla 1183-ban ciszterci monostort alapított. Miért a ciszterekkel? Mert híresek voltak magas színvonalú mezőgazdálkodásukról. Végeredményben nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy Szentgotthárd már létezett a ciszteriek megtelepedése előtt.
Hazánkban az első ciszterci monostort II. Géza alapította a Tolna megyei Cikádoron (ma: Bátaszék). A király mindkét felesége francia volt, így innen a kapcsolat francia származású ciszterekkel. Egyre-másra alakultak a ciszteri apátságok, így Zirc (1182), majd Szentgotthárd (1183). A kiterjedt apátsági birtok déli határa István-falva volt. A törzsbirtok (és ez volt Istvánfalva környéke is), igen alkalmas volt a ciszterek által művelt két gazdasági ág, az állattenyésztés és a földművelés céljaira, bár egyre több alkalmas földet kellett bevonni un. „talajtöréssel” a gazdálkodásba. Az apátsági jobbágyközségek nevében feltűnően sok az összetett nevű falu (János-falva, Tót-falva stb.), ahol az első tag tulajdonnév. Körmendi levéltári adatok szerint egy az apátságnak 1198-ban adományozott szolga a Stephanec (István) nevet viselte. Esetleg ő volna az apátsági telepítésű község névadója? További bizonyításra vár a kérdés. A jobbágyai felett – az apátistvánfalviak esetében is – az apátúrnak volt joghatósága. Nagy Lajos 1347-ben kelt kiváltságlevele, kimondta, hogy itt mindenki – az apátság, minden birtoka, jobbágya – a király védelmét élvezi. Azt is kinyilvánították, hogy első fokon az apátúr bíráskodik felettük! A szentgotthárdi apát úriszékének köszönhetjük, hogy bizonyítottan megülhetjük a 650 éves évfordulót.
A XIV. sz. közepén a jobbágyok rossz viszonyban állnak az apáttal. 1350-ben Apátistvánfalva és a környéki jobbágyközségek feljelentették a királyné előtt Péter szentgotthárdi apátot, azzal az indokkal, hogy az apát emberei garázdálkodtak. Elmondták azt is, hogy 5 gyilkosság és 18 sebesülés is történt, mindezek alapján kérték az apát megbüntetését. Péter apátból, a vádlottból vádló lett és vádpontjai igen súlyosnak bizonyultak. Péter apát vádjaira nyomozást rendelt el a bíróság. A felvett jegyzőkönyv sorai eltértek az előző nyomozástól. Beigazolták, hogy az apát nem vádolható, a jobbágyok vádjai egytől-egyig koholmányok. A jobbágyoknak tisztázniuk kellett magukat, 40 apátsági jobbágyot idéztek meg a tárgyalásra, György bírót harmadmagával. Hiába várakozott a bíróság a megidézettek és képviselőik sem jelentek meg, ez viszont egyenlő volt a bűnösségük beismerésével.
1350 őszén a szentgotthárdi monostor jobbágyait, hűtlenség és árulás vétsége miatt fejvesztésre és összes vagyonuk elvesztésére ítélték.
Hogyan éltek a falvak lakói, amikor nem pereskedtek az apátúrral?
Keményen dolgoztak, a gazdasági élet akkori valamennyi területén, a fontos szerepet játszó munkástestvérek (megtértek) irányításával. Ezek a szakállat viselő, csendes férfiak a szerzetesek és a világiak között letették az ún. hármas fogadalmat is. Irányításukkal hozzájárultak a virágzó apátsági gazdálkodás eredményeihez.
Kora reggel a perjel kiosztotta a munkát, majd csendben elvonultak a munkahelyre, ahol csak zsolozsma idejére függesztették fel a sokszor nehéz munkát. (10 óra körül kevés kenyeret, bort fogyasztottak, a nagyböjt kivételével.) Ezt újabb munka követte, majd ebédeltek és egészen este 6-ig folytatták a munkát, majd visszatértek a monostorba. Fontos szerepe volt az állattenyésztésnek is. Apátistvánfalvától ÉK-re (a mai Huszaszó környékén) volt a sertés- és juhtenyésztő központ. A rendi előírás alapján a nyájjal éjszakára vissza kellett térni a majorba. Ezért létesítettek az apátságtól távol kisebb majorokat.
A mai értelemben vett erdőgazdálkodásról nem is, de az erdő használatáról szólni kell. Az apátság területén hatalmas erdőségek voltak. Így az erdőirtás volt az első feladat a „talajtörő” munkák előkészítéséhez. Az erdő fáját sokféleképpen hasznosították, hiszen a lakóházak fából, de legalább is fa fedőanyaggal épültek és a tűzifára is szükség volt. Az erdőben zajlott a makkoltatás, így igen fontos szerepük volt a makktermő fanemeknek a középkorban.
(Miholics József kutatásaiból tudhatjuk, hogy az 1960-as évek végére ez a kedvező arány teljesen megfordult. Az erdő állományban mindössze 13%-ot képviselt a tölgy, a 76%-ot képviselő erdei fenyővel szemben, az apátistvánfalvi 607 ha-os erdőrészben.) A monostor tímárműhelye számára szolgáltatott még cserzőanyagot, a begyűjtött gubacs. Nagy meglepetésre, de ebben az időben már találkoztunk, erdővédelmi intézkedéssel is. Ekkor kerül be a köztudatba – különféle tilalmazott tevékenységek révén – a tilalmas erdő megnevezés, mely néhol még ma is él (pl.: Farkasfán vagy Magyarlakon).
A török megjelenéséig csendben folydogált az élet az apátsági jobbágyfalvakban, a megszokott rend szerint. Mohácsot követően, a török legfeljebb a Rába-völgyében portyázott, a kissé távoli (?) Istvánfalva így bizonyos védettséget élvezett. Nem merészkedtek be az erdőkkel körülvett dombok, völgyek mélyére a törökök. A nagy csendet a híres szentgotthárdi csata zaja törte meg. Az eseményt megelőzte az eszéki hadjárat és Kanizsa ostroma. A török már a Drávánál járt, még esetleg Bécset is fenyegethette. A császári és szövetséges csapatok létszáma nem érte el a 25 ezret, a Köprülü Ahmed vezette török sereg 120 ezres létszámával szemben, nem szólva arról, hogy a keresztény sereg anyagi ellátása, a műszaki eszközök hiánya (nem volt ásó!), egyszerűen katasztrofális volt.
A csata, a mai Szentgotthárd városától Ny-ra, a mintegy 3-4 km-re lévő Nagyfalunál (németül: Mogersdorf) folyt le. A török sereg nagy nélkülözéseiről (éhség, abrakhiány stb.) Evlia Cselebi török világutazó írásaiból tudhatunk meg részleteket. A döntő ütközet 1664. augusztus 1-jén 15-17 óra között zajlott le, a hadműveletekre a szeptember 25-i vasvári béke tett pontot.
A későbbi viszonyokról Bél Mátyás tudósít. Magyarország első tudományos igényű leírója, a pozsonyi gimnázium földrajztanára, tankönyv hiányában célul tűzte ki, az ország általános földrajzi-történeti tárgyú leírását. 1735-42 között kiadott négy kötetének egyike tartalmazza Vas vármegye leírását is. Az alábbi leírás alig 30-50 évvel a török visszaszorítása utáni viszonyokat tükrözi:
„…a Szent Gotthárd uradalomhoz tartozó falvak…”
„…még vannak a Rábán túl is ehhez a dominiumhoz tartozó falvak (köztük itt említi Istvánfalvát is) … ez az uradalom említett tartozékaival együtt nagyobbrészt hegyes agyagos területe nagyobbrészt csupán buza termelésre nem alkalmas. Néhány hegynyúlványa is van, középszerű minőségű bortermeléssel. A rábán tuli lakosság részint magyar, – részint szlovén ajku…”
Közigazgatási összeírást rendel el II. József 1785-ben, ebben 6 kerület szerepel, köztük a településünket is érintő Tótsági- (ehhez tartozott még az Őrség is). Újabb évszázaddal később már tíz közigazgatási járása van a vármegyének, köztük a szentgotthárdi (ennek Trianon után Szentgotthárd – muraszombati lett a neve).
A XIX. sz. elején különféle elemi csapások és egyéb okok miatt sokszor szenvedett a nép. (himlőjárvány, pestis 1813, jégeső 1827 először, majd többször tűzvész).
A XIX-XX. Fordulója táján sokan kivándoroltak Amerikába, azzal a céllal, hogy pénzhez jutva, földet, házat vásároljanak, majd idehaza visszatérésük után. Sajnos legtöbben nem tértek vissza soha többé, de küldték az „amerikás” leveleket, de pénzt is, amelyből harangot, emlékművet emeltek az idehaza élők. (Hálás feladat lenne a még élő leszármazottak körében kutatni az „amerikás” korszakot és tárgyi emlékeit.)
Ugyancsak a századfordulót követve alakultak a környékbeli településeken vallási- és világi egyesületek, olvasókörök, énekkarok, tűzoltó egyletek. Apátistvánfalván is létrejött az Önkéntes Tűzoltó Egyesület (parancsnoka: Terplán István), valamint a Levente Egyesület, ennek a vezetője Deli István plébános volt.
Trianon nagy bajt hozott a lakosságra, megszűntek a déli piacok, az addig virágzó ipar, gazdálkodás, kereskedelem szinte teljes pangásra ítéltetett, ezt a népszámlálási adatok is alátámasztották.